Sztársalgó 2009. december

Egy legendás szerelem:
Domján Edit és Szécsi Pál

Részletet közlünk Szécsi Katalin készülő könyvéből, melyben megismerhetjük végre a legendás szerelmespár, Domján Edit és Szécsi Pál igaz történetét. A kéziratot még nem zárta le a szerző, a könyv megjelenése 2010-ben várható. Kizárólag a Sztársalgó olvasóinak azonban ismét bepillantást enged a kézirat egy rövid részletébe Szécsi Katalin. A most közölt fejezetben Szécsi Pál „emlékezik", Domján Edit öngyilkossága után.

 

 

 

 

Levél a Kedveshez. 1973. március. 20.
(A fejezet „munkacíme" a. kéziratban)

Ne kérdezd, hova rohanok, magam sem tudom. Azaz talán mégis. Futok az elviselhetetlen elől, de mindhiába. Vannak történések, amik elől sem elbújni, sem pedig elmenekülni nem lehet, visszavonhatatlanul belénk ég, akár a mi teáscsészéinkbe az arany mintázat. Közel három hónap telt el amióta véget vetettél az életednek, így döntöttél, mert eleged lett belő­le. Holnap lesz a tavasz első napja, és én szívből remélem Kedvesem, hogy a Teremtő a te tüneményes lelkedet egy újabb teremtményének ajándé­kozza. Tán egy daloló kis madárnak, esetleg egy tündökletes virágnak, akit, vagy amit úgy fog a természet az ölén ringatni, és az emberek a szeretetükkel dédelgetni, ahogyan az, leginkább sze­retné.

 

Tegnap eszembe jutott az a bizo­nyos kiskocsmái vacsoránk a tangóharmonikásnál, aki egymagában is olyan zenés műsort produkált, mintha egy kabaréban lettünk volna. Jól meg­jegyeztem a nevét, Szőke Sanyi bácsi­nak hívták. Fáradhatatlanul nyomta a dalokat, kuplékat, minden műfajban egyformán otthon volt, pazar elő­adás volt, ugye? De a mi fenomenális kedvünket mégis egyetlen dalocska váltotta ki igazán. „Maga rég nem lesz a világon, mikor én még mindig imádom..." - énekelte a dalnokunk, mi pedig olyan nevetésbe törtünk ki, hogy csak a zsebkendőinkkel tudtuk némileg leplezni pimaszkodó imposztorságunkat. Még ilyet! - állapítottuk meg egybehangzóan, mit gondolha­tott ennek az édes szövegnek a szer­zője, amikor mindezt leírta, szerelme tárgya tán elalél a boldogságtól, mert hősszerelmese máris temeti? Nem bír­tunk magunkkal, vagy tízszer is újra kértük, a közönség nagy derülésére befejezésként már együtt énekeltem a művésszel. A dal végén rád néztem, vártam az elismerést, ám az arcodon nevetésnek már a nyomát sem láttam, a szemed szomorú, vagy talán inkább tűnődő volt, és azt kérdezted:

—    Mondja Pali, de igaz szívére, ha én egyszer már nem lennék, maga akkor
is olyan forrón fog engem szeretni, mint amilyen forrón a tegnapi búcsúzkodáskor a fülembe súgta?

Gondolom, az arcomon is látszott, mennyire megdöbbentettél, tudtam, szó sem lehet viccelődésről, abban a pillanatban létkérdés volt számodra, mit válaszolok, és persze az is, hogyan.

- Drága Edit, édes egyetlen Edit, én valóban halálosan szeretem magát, mindhalálig, vagy azon is túl, én csak egy aprócska jelre vártam, hogy el­mondhassam. Az én szótáram túlságo­san soványka ahhoz, hogy szebben, azaz választékosabban vallhassam meg magá­nak az érzelmeimet, de azt bizonyosan érzi, minden betűje szent és igaz.

Nem a színésznő könnyei homályosították el a szemed, miközben feleltél, azok a ragyogó könny-gyöngyök a te mélységes lelkedből eredtek -tudom - te magad is azt mondtad, az örö­mödtől. Ha az a csacska dalocska nem lett volna, folytattad, soha nem vete­medtél volna ilyen kétesen kétértelmű mondatra, de legalább kiugrattad a kissé félszeg nyuszit a bokorból.

—    Ugye nem bántottam meg, nyug­tasson meg, ha így van drága Pali, mert
akkor én sem bánom, de egy cseppet sem, hogy ilyen butasággal nyaggat-
tam - tetted hozzá könnyedén, de a feszültség még mindig ott lapult a hangodban.

- Édes Edit! - és közben egy kéz­csókot loptam a kezedre, én alapjában véve csak köszönni tudom, hogy így alakult, mert önmagamat ismerve, fo­galmam sincs, mikorra szántam volna rá magam, erre a fegyvertényre.

— Oh, maga kis félénk, hiszi a piszi — nevettél vidáman — vagy ki tudhatja, lehet, hogy tényleg nyuszi, ha igen, ak­kor ebbe jól beletrafáltam, nem igaz?

És én persze veled nevettem. Az „élet-halál" kérdés, addigra már tova-reppent, bár elkövetkezett annak az ideje is, hogy újra szembesülnöm kel­lett vele. Valójában csak akkor értet­tem meg a lényegét, amikor a szavaid a saját életed árán keltek életre.

Azt hiszem, én már az első napon be­léd szerettem, abban, hogy viszonzod, nemhogy hinni, de reménykedni is alig mertem. Minden bátorságom össze kel­lett szednem az előző nap estéjén, hogy a füledbe súgjam a titkom, talán csak egy sóhaj, vagy halk óhaj volt, akár egy égbeküldött imádság. Még abban sem voltam biztos, hogy meghallottad-e egyáltalán, mert nem válaszoltál.

Ettem is magam egész éjjel végette, at­tól tartottam, talán elrontottam valamit a nagy sietségemmel. De ott Óbudán elmúlt belőlem minden szorongás, leg­szívesebben térdre estem volna előtted, hogy úgy imádjalak, de nem tehettem, műsort szolgáltatni a vendégeknek a ma­gán-életemről, nem az én asztalom. Két hónapja ismertelek, de azon az estén va­lami újszerű élménybe ízlelhettem bele, mert a boldogságom mellé beköltözött egy cseppnyi büszkeség is. Akkor és ott kaptam tőled első ízben bizonyságot arról, hogy addigi páros repülésünk egyi­künknek sem volt csupán hiányt pótló társasjáték, hanem olyasvalami, ami ko­moly szövetséget jelenthet mindkettőnk számára egész életünkre.

Madarat lehetett volna fogatni ve­lem, olyan boldog voltam! Ez tényleg így volt, mert az érzelmi skálámon megjelent még egy, valami addig tel­jesen ismeretlen érzés is, a szabadságé, mert akkor már tudtam, hogy szabad téged szeretnem. Minderről azonnal be is számoltam neked, láttam az arcodon, hogy értesz, aztán amikor azt mondtad, te is ugyanezt érzed, már nem is csodál­koztam, nem az volt az első alkalom, hogy az érzelmeink egybecsengtek.

 

- Téli rege — mondtad mosolyogva, meglátod, holnapra már káprázatos ezerszínű tavaszba bomlik, és nemsokára sárgákban tobzódó arányló nyárrá iz­zik. Aztán szép komótosan az óaranyat pazarlóan szóró, rozsdálló ősszé szelídül, mígnem újra a vakítóan fehér télbe tér meg, és így folytatódik ez az idők vége­zetéig.

Szinte megrészegültem a szavaidtól, de még ennél is többre vágytam, és könyörgőre fogtam, oldozz fel a fogadalmam alól, koccintsunk egy pohár pezsgővel. Gondolkodás nélkül mondtál igent, há­lás voltam érte.

— Csin-csin — koccintottunk, ma is itt csendül a fülemben, ahogyan egyszer­re kimondtuk. Hozzánk csatlakozott a poharaink ezüstös hangja is, gyönyörű kvartett volt, igazán ünnepi. És ettől kezdve, akárha egy láthatatlan karmes­ter intésére történt volna, kérdések és válaszok sora következett, ahogyan ez a hirtelen felszabadult szerelmesek között lenni szokott.

— Mondd, te mióta? És mennyire? De biztos? Meddig, örökké? Tényleg csak erre vártál? - Izgatottak voltunk, de nem türelmetlenek. A mi vitorlásunk már in­dulásra készen állt, vele mi magunk is. Javaslatomra a Luna névre kereszteltük a fenséges Holdkirálynő tiszteletére, az én még felségesebb földi királynőm, a te lelkes helyesléseddel. Attól kezdve, te és ő egyek lettetek számomra, merthogy én csak egy valakit vagyok képes imádni, de őt teljes valómmal.

Elmondtam neked, hogy a Hold­hoz kisgyermekkorom óta valami egé­szen különleges vonzalom köt. Már kisfiúként sem nagyon kedveltem a nappalokat, mert számomra tele vol­tak számos megoldásra váró kérdéssel, ellenben éjszaka magam lehettem, béke és csend ölelt át, és az én Holdam ad­dig cirógatott ezüstös sugaraival, míg el nem szenderültem. Ez volt éveken át a jó éjt-puszim, ha felhők takarták, én akkor is tudtam, hogy ott van. A nappalok, az­óta is zűrösek számomra, a vakító fénye és a ricsaja is túl sok. Nem hallani tőle a természet finom és mégis sokatmon­dó zajait, de még kevésbé a belsőm, a lelkem hangját és zenéjét. Pedig az én zenei táram a te hangoddal olyan királyi ajándékkal gazdagodott, aminek értéke számomra szinte kifejezhetetlen.

Ezernyi árnyalatát ismerem, és még­sem tudtam soha betelni vele. Egy szimfonikus zenekar minden egyes hangszerének legszebb hangjai rejtőztek benne, és te ösztönösen érezted, mikor melyiket kell előcsalogatni. Amikor a te instrumentumaid megszólaltak, az em­beri lélek minden rezdülése bennük volt, sírás és kacagás, könny és mosoly, sikoly, az örömé és a fájdalomé is. Ártadanság, bujaság, a létező leglágyabb nőiesség, egynek, csupán egyetlen egynek nem hallottam soha, hamisnak. Én ma is lete­szem a nagyesküt, hogy ezt a varázslatot egyedül csak te tudtad ezen a nagyvilá­gon.

 

Istenem, mennyire szeretlek!