Előkerült egy levél. Szécsi Pál, a hatvanas-hetvenes évek egyik népszerű táncdalénekesének utolsó levele. Egy minden titkot feloldó vallomás, amely egyértelművé teszi: a sokak által rajongva szeretett, vonzó megjelenésű énekes Domján Edit miatt lett öngyilkos. Forró szerelem, szörnyű tragédia. A Madách Színház ünnepelt színésznője negyvenedik születésnapján, 1972. december 25-én vetett véget életének. Szécsi Pál csupán másfél évvel élt tovább, s nyolc sikertelen öngyilkossági kísérlet után követte őt a halálba. A levél, amely egy szekrény mélyéről, poros iratok közül került elő, s gyorsan eljutott az énekes nővéréhez, Szécsi Katalinhoz, harminckét év után derített fényt az eddig csupán feltételezett igazságra.
„Nagyon megrendített ez a végső vallomás, testvérem utolsó levele – mondja Szécsi Katalin. – Mindent egyértelművé tett számomra. Nincs már több kérdésem Palika halálával kapcsolatosan. A testvérem öt héttel Domján Edit halála után írta a levelet az egyik barátjának. Egyértelműen megfogalmazza benne: Edit halála után valami végérvényesen megszakadt a lelkében, és már soha nem tud az lenni, aki korábban volt. Így már énekelni sem tud. El akart innen futni, mert úgy érezte, nem akar többé az emberek szemébe nézni. Ezért szánta el magát kilencedszer is a végső lépésre…”
Egyetlen mondat Szécsi Pál utolsó leveléből:
„Higgyétek el, nem meggondolatlanságból cselekszem így…”
És néhány részlet abból a levélből, amelyet Szécsi Pállal történt szakítása után Domján Edit írt az énekes nővérének.
„Kati! Hatalmas tépelődés után írom neked ezt a levelet. Mi Palival nem vagyunk együtt, nem tudom, tudod-e már. Hogy miért, erre pontos magyarázatot alig tudok adni… Nagyon félek, hogy Palival baj történik. Egyszerűen mondva: féltem az életét… Sajnos, nem tudtam, hogy ő a hátam mögött csinált valamit, ami nem jó… Részegen bevett egy csomó gyógyszert… Én egy gyengeszívű nő vagyok, nem tudott volna nyugodni a lelkiismeretem, ha mindezeket meg nem írom Neked. Ha legalább ennyit nem teszek érte. Szeretettel: Edit.”
A liliom Julikája, Az üvegcipő Irmája, Marcel Achard hőse, Jozefa, a bolond lány. Ez utóbbi szerepet több mint ötszázszor játszotta tomboló sikerrel. „Olyan, mint egy kis kályha, amelynél sokan melegedhetnek” – vélekedtek róla a barátai és pályatársai. A bolond lány 1960-ban íródott Párizsban, Annie Girardot számára. Nem sokkal később már a Madách Színház játssza Domján Edittel a címszerepben. 1964 októberében Achard is ott ül a nézőtéren. Magyar Jozefáját nézi teljes ámulattal. „Csodálatos találkozásnak voltam szemtanúja Domján Edit és a szerep között” – nyilatkozza másnap a Film, Színház, Muzsika riporterének. Domján Edit akkoriban még Kaló Flóriánnal él. Házasságuk 1969-ben ér véget. Ami ezután következik a színésznő életében: néhány futó viszony és egy fájdalmas, nagy szerelem. 1972 januárjában Szécsi Pál a Magyar Rádió Ablak című műsorának a vendége volt. Ott találkozott a nála tizenkét évvel idősebb, sikeres színésznővel, s ami kettőjük között első látásra történt, arra nincsenek szavak. A kölcsönös rokonszenv pillanatok alatt izzó szerelemmé változott. A románc mindkettőjüket a magasba repítette. Szécsi Pál – nővére szemében – levetett kisfiúságából, s felnőtt férfivá érett. Szinte éjjel-nappal olvasott, hogy felnőjön Domján Edit műveltségéhez, mindenben meg akart felelni neki. Rengeteg időt töltenek el együtt. A színésznő Szécsi-koncertekre jár, koreográfiai ötletekkel segíti, a színpadi mesterség apró fortélyaira tanítja, kiejtését csiszolja a megnyerő egyéniségű énekesnek. De mindig csak finoman, óvatosan, anélkül, hogy önérzetében egyszer is megsértené. Akkora szerelmet, mint Domján Edittel, még soha, senkivel nem élt meg, állítja az énekes. A kettőjük közti korkülönbség csak másokat zavar, őket, kettőjüket ez foglalkoztatja a legkevésbé.
„Hidd el, hogy egymás nélkül úgyis elveszünk…” – énekelte Szécsi Pál.
Vidéki fellépéseiről nemegyszer csak azért utazott fel Pestre, hogy a reggelit ő vihesse szerelme ágyába. Délután aztán ismét vonatra ült, hogy leérjen az esti fellépés színhelyére. Rettenetesen tudott rajongani, szeretni, s ezt a dalaiban is képes volt érzékeltetni.
„Betoppansz úgy, mint régen, mint fénysugár az éjben, s átölelsz némán…”
Akárhova utazott is, Szécsi Pál mindenhonnan felhívta Domján Editet. A távolság nem játszhatott szerepet köztük. Nagyon nagy szerelem volt az övéké. Egy ilyen sokak által csodált, varázslatos színésznő szerelmének lenni nagy megtiszteltetés volt Szécsi Pál számára. Boldogok voltak együtt, nagyon boldogok. Nehezen viselték, ha nem lehettek együtt.
„Egymást átölelve álltunk az utca forgatagában, mintha soha többé nem akarnánk elválni egymástól. De én egy erőltetett mosollyal kibontakoztam karjaidból, lágyan megcsókoltalak, s fölényes, könnyed hangon azt mondtam: Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja!”
Januártól októberig tartott a nagy szerelem. Aztán történt valami. Szécsi Pál, „jó barátai” pikírt megjegyzéseinek hatására, ismét inni kezdett. Gyengeségében, ahelyett, hogy leállt volna, láthatatlanná vált. Eltűnt. Elzárkózott a világ elől. Egy hétig Domján Edit sem tudott róla. Amikor ismét megjelent az életében, a színésznő orvoshoz akarta vinni. Szécsi azonban hallani sem akart róla. Ő nem beteg, és végképp nem egy kezelésre szoruló alkoholista, mondja. Civakodnak. Veszekednek. Domján Edit elküldi Szécsi Pált. Arra kéri, vigye el tőle minden holmiját. A férfi nem mozdul. A színésznő erre összeszedi a dolgait, mire Szécsi szó nélkül távozik.
„Nem tudsz semmit arról, hogy nálam nincs közöny, hangod most is egyre hallom, nem tudsz arról sem, hogy a forró búcsúkönny megfagyott az arcomon.”
Az öngyilkosság már korábban is megfordult Domján Edit fejében. „Néha úgy érzem, olyan vagyok, mint egy madár, amelyik nekirepül egy magasfeszültségű villanyoszlopnak” – panaszkodott legkedvesebb kolléganőjének, Nagy Annának, Ranódy László Pacsirtájának. Az utolsó „villanyoszlop” az énekes volt. Szakításuk után két hónappal negyvenedik születésnapjára készül Domján Edit. De nem ünnepelni akar. Szó nélkül elmenni. „Az utóbbi tíz évben rettentő sokat szenvedtem. Elég volt” – mondja Nagy Annának. December 24-én, karácsony este meglátogatja a szüleit. Mindenkinek ajándékot visz. Kaló Flóriánnal is beszél, aki ígéretet tesz neki, hogy még egyszer megkéri a kezét. December 25. Rossz hangulatra mély depresszió. Hiába csörög a telefon, senkinek sem veszi fel. December 26. Lassan kezdődik az előadás a Madách Színházban, Domján Edit sehol. Hívják, nem jelentkezik. Nagy Anna negyedmagával taxiba ül, és sietnek a Fürst Sándor utcába. Mensáros László a szomszédoknál érdeklődik, látták-e aznap szeretett kolléganőjét, hallottak-e hangokat nála. „Nem, nem, nem.” Benéznek hozzá a levélbedobó nyílásán. Gyanús jeleket látnak. Feltörik az ajtót. Az asztalon búcsúlevél, a padlón véres zsilettpengék, a szobában ott lóg a kötélen Domján Edit. Rendőrség, halottkém. „Az öngyilkosság tegnap este történt.”
Szécsi Katalin pincérnő volt akkoriban. Aznap is dolgozott, mint máskor. Egy televíziós szerkesztőtől tudta meg, hogy Domján Edit önkezével vetett véget életének. Öccse akkor még nem hallotta a szörnyű hírt.
„A világ dőlt rám abban a pillanatban – idézi fel a történteket Szécsi Katalin –, de nekem csak egyetlen dolog jutott az eszembe. Palika bajban van. És rohantam. Nem emlékszem, mit és hogyan mondtam el neki, csak a szemére. Olyan fájdalom volt benne, olyan rémisztő szomorúság, amitől csak megdermedni és félni lehet. Nem kérdezett, meg sem szólalt, csak ült görnyedve a fotelben, aztán összegömbölyödött, akár egy embrió, és végre zokogni kezdett. Végre, mondom, mert az a pár perces síri csend félelmetes volt, rettenetesebb a sírásnál is. Aztán hirtelen felugrott, kirohant, egyenesen a fürdőszobába, és bezárkózott. Én, persze, utána, könyörögtem, engedjen be, természetesen hiába, már azzal is megfenyegettem, hogy betöröm az ajtót, de végül kinyitotta. A kezében borotva, a mosdón gyógyszerek. Akkor már nem sírt, fásultnak és egykedvűnek látszott, és legalább húsz évvel öregebbnek. Hagyta, hogy a pengét kivegyem a kezéből, megadóan követett a szobába, hogy lefektessem, aztán, mintha ott sem lettem volna, a fal felé fordult.”
Szécsi Pált nagyon megviselte Domján Edit halála. Pedig akkor már nem volt szerelmes. Egyszerűen nem tudta megbocsátani magának, hogy nem volt mellette azon a napon, amelytől Domján Edit annyira félt. A negyvenedik születésnapján. Nem is találta sehol a helyét. Attól félt, hogy sokan őt fogják vádolni a színésznő haláláért. Kórházba került. Kezelésre szorult. 1973. február elején valósággal elmenekült Magyarországról. Lemezszerződéssel kecsegtette egy német cég, s csak fél év múlva jött haza. A lemezből végül semmi sem lett, a kocsiját összetörte, s egy szál ruhában, vonattal érkezett meg a Keletibe. Aztán megint kezdett fellépni. „Fent” is megbocsátottak neki. Nem büntették meg. Elnézték neki, amit másvalaki esetében aligha tettek volna meg. Szerették őt. Még azok is, akik keveseket szerettek. Az útlevelét sem vonták be. Nem sokkal a hazatérése után már Pozsonyban és Szlovákia más városaiban lépett közönség elé. Tudniillik itt is hatalmas rajongótábora volt.
Öngyilkossági kísérleteiben az alkoholnak is nagy szerepe volt. Az ital többféle lelkiállapotot kiválthat. Szécsi Pálnál depressziót, életuntságot, szomorúságot váltott ki. Ha ivott, eszébe jutottak a bajai, s akkor úgy érezte: meg akar halni. Az alkohollal pedig bátorságot öntött magába. Nyolcszor hozták vissza a halál kapujából. A kilencedik alkalommal nem sikerült. 1974. április 30-án már nem volt visszaút. Hogy mi volt a végső elhatározás oka, arról harminckét évig csak találgatások folytak. Mostantól fogva vége a rejtélynek. Előkerült egy levél, amely válasz a „miért?”-re. Egy szekrényben sárgult, rég elfelejtve. „Ha rájuk gondolok, én még mindig melegséget érzek, sugárzást, és hallom a nagy nevetésüket – mondja Szécsi Katalin. – Számomra ők még ma is két összeillő ember.”

Szabó G. László